A szilmarilok (eredeti címén The Silmarillion) Tolkien legbonyolultabb és egyesek szerint legfontosabb szövege. Bizonyos szempontból ez az egy kötet egész életművéről keresztmetszetet nyújt. Kétségkívül olyan szövegek (és történetek) találhatók benne, amelyek egész életén át foglalkoztatták: a tündék mitológiai történetei, a világ teremtése, a Morgoth-tal folytatott háborúk hősi tettei olyan háttér, amely A Gyűrűk Urában is megjelenik, és amely nélkül sem A Hobbit, sem A Gyűrűk Ura nem jött volna létre. Fontos azonban tisztában lenni A szilmarilok szövegének különleges státusával értékeléséhez és jelentőségének megítéléséhez.

A szilmarilok, ahogyan az 1977-ben, a Tolkien halála utáni publikációk közül elsőnek, megjelent, nem hasonlít A Hobbithoz vagy A Gyűrűk Urához abban, hogy nem szerzői, hanem szerkesztői szöveg. Ez azt jelenti, hogy Tolkien maga ebben a formában sosem adta áldását a kiadásra; a történetek számtalan különböző változatából és kéziratából fia és irodalmi örökségének kezelője, Christopher Tolkien szerkesztette az 1977-es szöveget. Nem ő írta, nem vázlatokból és jegyzetekből 'ollózta össze', ahogy sok helyen (tévesen) állítják. A szilmarilok szerkesztése hosszú és fáradságos munka volt, hiszen a (sokszor nem is teljességükben felmért és leírt) kéziratok sokaságából kellett kiválogatni a legkidolgozottabb, legbefejezettebb szövegeket, lehetőleg úgy, hogy azok Tolkien minél véglegesebb döntéseit tükrözzék, és így olyan szöveget eredményezzenek, amit nagy valószínűséggel ő maga sem tartott volna teljesen elhibázottnak. Ez a munka szükségszerűen szerkesztői döntések meghozatalát vonja magával: a szerkesztőnek el kell döntenie, melyik szöveget használja, mely variánsokat építi be és hogyan, melyeket utasítja el. Christopher Tolkien egy levelében azt írja Tom Shippey professzornak, hogy a 'szerkesztői szöveg' aránya nagyon kicsi A szilmarilokban (értve ez alatt azokat a részeket, melyeket a Tolkien-változatok összekötéséhez Christopher Tolkiennek kellett megírnia), és a szöveg túlnyomó része egyenesen a kéziratokból jön (a szükséges szerkesztői változtatásokkal, pl. a nevek írásmódjának egységesítésével, vagy a kronológia összhangba hozásával kiegészülve).

A szilmarilok nem csak abban nem hasonlít A Gyűrűk Urára, hogy kevésbé egységes: nem annyira egy történetet (akármilyen fontos is), hanem a történetet mondja el. Ez az a keret, amelyben A Hobbit és A Gyűrűk Ura cselekményei játszódnak, az a történelmi, kulturális és mitológiai háttér, amely elé helyezve az érdekes részleteknek tűnő utalások A Gyűrűk Ura szövegében értelmet és tartalmat nyernek. Aragorn Széltetőn énekelt Lúthien-dala pl. határozottan mást jelent, hogyha ismerjük Beren és Lúthien teljes történetét, mint ha azt feltételeznénk, hogy a világ és a háttér meglétére utaló de valójában tartalom nélküli, 'üres' hivatkozás. A szöveg jól elkülöníthető egységekre tagolódása sem A Gyűrűk Urában látott módon történik: az Ainulindalë és a Valaquenta közötti különbség nem hasonlít A Gyűrűk Ura két 'könyve' (vagy akár kötete) közötti különbségre. Külön szövegekről van itt szó, amelyek külön íródtak és fejlődtek, és saját belső egységeik szervezik őket—nem pedig A szilmarilok mint egységes kötet. De más A szilmarilok a benne alkalmazott nyelv és stílus miatt is: a fennkölt, archaizáló nyelvhasználatot, amelyhez hasonló egyébként sokszor felbukkan A Király visszatérben is, egyébként igen nehéz fordításban megfelelően visszaadni. Tolkien a nyelvben is megteremti ezeknek a történeteknek az ősiségét, korát, azt az időt, amely elválasztja őket a Piros Könyvet író Bilbó és Frodó korától és nyelvétől.

A szilmarilok 5 különálló, bár a történet időrendje szerint nagyjából egymást követő részből áll. Az Ainulindalë Tolkiennek a teremtéssel és a középföldei isteni renddel foglalkozó írása, amelyben a világ keletkezése és az azt a Teremtő megbízásából formáló, alakító erők játsszák a főszerepet. A Valaquenta, talán a sorból leginkább kilógó szöveg, ezeknek az erőknek, 'angyali hatalmaknak' a tulajdonságait, ismérveit veszi sorra. A Quenta Silmarillion, a kötet magasan legterjedelmesebb szövege, a világ Első Korának történéseiről számol be, míg az Akallabeth a Másodkort és a númenori korszakot idézi fel. Végül a Harmadkorról és a Hatalom Gyűrűiről szóló írásban megtalálható A Gyűrűk Ura története is: mindössze másfél oldalban, ezzel is jelezve, mennyivel nagyobb méretű és tágabb horizontú A szilmarilok.

A szilmarilok sok évre kiterjedő és bonyolult szöveghagyományt tudhat maga mögött; szokás ezekre a korábbi vagy későbbi, átdolgozott, átírt, kibővített és tömörített szövegekre való hivatkozásnál a 'Szilmarilok-hagyomány' kifejezést használni a kötettel való összekeverés elkerülése végett. Legelső kezdetei az 1910-es évek végéig nyúlnak vissza, amikor Tolkien elkezdte írni az Elveszett mesék könyvének nevezett tervezett gyűjteményt. Az elveszett mesék koncepciója még eredendően más volt, mint A szilmariloké lett, ahogy a történetek is megváltoztak benne (bár nagyon sok részlet meglepően hamar elérte végleges formáját). A 20-as években Tolkien finomításokat végzett a cselekmény(ek)en és a kereten tűnődött; közben több központi történetnek is elkezdte verses formában való kidolgozását (Beren, Túrin). Az első összefoglaló jellegű, átfogó ívű formát 1926-ban kapta a történelem és mitológia egy, a verses Túrinhoz hátteret nyújtó 'A mitológia vázlata' c. áttekintésben. Az első, ebből a változatból átdolgozott és immár Quenta-nak nevezett szöveget (bár ez még Quenta Noldorinwa volt) 1930 körül írta, és innentől a 30-as évek végéig, amikortól A Hobbit és A Gyűrűk Ura írása teljesen lefoglalták, Tolkien folyamatosan csiszolgatta a mitológiáját. Ez nem csak a Quenta újabb és újabb változatait hozta létre (köztük az első valóban Quenta Silmarillionnak nevezett szöveget is, ami 1937 körül közel állt a befejezéshez), hanem további formákat és szövegeket: a Númenor-történet különböző változatait, vagy a Quenta-anyag évkönyves (annalisztikus) feldolgozásait (amelynek egyes részeit óangolra is lefordította), az Aman évkönyveit és Beleriand évkönyveit is. Mindezek a változatok A Gyűrűk Ura befejezése után újból előkerültek, és Tolkien folytatta a rá annyira jellemző állandó átdolgozó, felülíró munkát. A Quenta Silmarillion további változatai születtek az 1949-et követő időszakban, és az annalisztikus szövegek is továbbfejlődtek, Beleriand évkönyveiből Szürke évkönyvekké. Ezek a késői változatok azok, amelyekre Christopher Tolkien elsődlegesen támaszkodott, mikor az 1977-es szöveget szerkesztette.

Mindazonáltal a késői elképzelések sem kerültek be mind, alkalmanként éppen azért, mert nem álltak rendelkezésre mint használható szövegek (a szerkesztő pedig egy késői jegyzetben kialakított elképzelés érvényesítésére nem írhat saját szöveget). Tipikus példa erre a Nap és a Hold teremtésének mítosza, melyet Tolkien világosan elutasított ebben a késői korszakában, vagy a lapos föld—gömbölyű föld különbség. Tolkien úgy vélte, a Númenor pusztulásakor gömbölyűvé alakított föld nem lehet a korábbi történetek világa: a tündék, akiktől ezek a történetek és szövegek végső soron származtak, különösen bölcs nép lévén csillagászati ismereteik által nyilvánvalóan tudatában voltak, hogy a bolygó csakis gömb alakú lehet. Sokszor azonban az egyes kisebb szövegekben jelenlévő ötletek és fordulatok bekerültek a főszövegbe (amely alapvetően a Quentára lett felépítve); Beren és Lúthien meséjében pl. sok, a Szürke évkönyvekből vett részlet található a Quenta-szövegek motívumain kívül.

Tolkien azért is tért vissza 1949 után, A Gyűrűk Ura befejezését követően a Szilmarilok-hagyományhoz, mert a két könyvet egyszerre akarta megjelentetni (ez gondokat is okozott a kiadóival fenntartott viszonyában). Erre aztán nem csak azért nem került sor, mert Tolkien sosem fejezte be A szilmarilok egységesítését és végső kidolgozását, hanem azért sem, mert egyik kiadó (sem az Allen and Unwin, akik A Hobbitot kiadták, sem a Collins, amely eleinte érdeklődést mutatott) sem volt hajlandó az eleve bizonytalan befektetés, A Gyűrűk Ura mellé egy másik, jóval nehezebb és kevésbé emészthető kötetet is elvállalni. A Collinsal való tárgyalásokból azonban legalább annyi mindenképpen kisült, hogy Tolkien egy rendkívül hosszú levélben részletesen leírta a két mű viszonyát, A szilmarilok eredetét és saját régebbi szándékait a kiadó képviselőjének, Milton Waldmannak. Ez a levél tartalmazza a híres 'angol mitológia' megalkotására irányuló törekvéseiről szóló beszámolót is; egyes részleteit ma már A szilmarilok-kiadások elején is közlik.

A szilmarilok még A Gyűrűk Uránál is nagyobb hangsúlyt helyez a szövegre mint szövegre, annak tudatosítására, hogy az olvasó előtt lévő szöveg a fikción, Középföldén belül is szöveg, nem egy mindentudó szerző által írt beszámoló egy sosemvolt világról. A szilmarilok minden részének megvan a maga képzeletbeli leszármazása, eredete; minthogy külön szövegek, nem összefüggő egész, abban is folytatja A Gyűrűk Ura kezdeményezését, hogy a szerzők szerepét is fontos kérdésként kezeli. A késői változatokban A szilmarilok nem más, mint Bilbó Völgyzugolyban készült 'fordításai a tündéből': Bilbó így nem csak A Hobbit és A Gyűrűk Ura egyes verseinek szerzőjeként jelenik meg, hanem A szilmarilok fordítójaként és szerkesztőjeként is (hiszen fordításait 'minden rendelkezésre álló forrásból' végezte, amely nyilvánvalóan Christopher Tolkien tevékenységéhez nagyon hasonló szerkesztői munkát is feltételez). Bilbó szerzői szerepeinek sokfélesége rávilágít arra, hogy Tolkien a szöveg fogalmán túl a szerző fogalmát és szerepét is kiemelten központiként látta és kezelte.

A szerzők és szövegek beépítésével a fiktív világba Tolkien fenntartja azt a különben is erős nyomatékot, amit a hagyományok és források szerepére helyezett A Gyűrűk Urában is. A hagyomány, amelyekből A szilmarilok szövege építkezik, egyrészt tünde és númenori-gondori forrásokat vetít ki magának; másrészt viszont összhangban van azzal, hogy Tolkien életében valóban kisebb 'hagyományra való' szövegváltozatot produkált ezekből a központi fontosságú történetekből, ezzel gyakorlatilag saját munkamódszerét, a szakterületéből átvett filológiai megfontolásokat is beépítve Középfölde világába. A források láthatatlanok: mindig csak az éppen előttünk lévő szöveget látjuk, és ebből kell kikövetkeztetnünk forrást, szerzőt, és képet alkotnunk a hagyományról, amelyben szövegünk áll - úgy A szilmarilok olvasása, mint a középkori szövegek tanulmányozása közben. Ennek kapcsán Tolkien a nyelv szerepét és használatát is rendkívül érdekesen hozza központi helyzetbe. A szilmarilok eredeti angol szövegében sok helyen a stílus határozottan költőivé emelkedik (még a kimondottan 'fentebb stílű' szöveg stilisztikai átlagához képest is), és azt a benyomást kelti, mintha a fordító-szerkesztő verses forrásokból dolgozva írt volna prózát, amelyben a versnek aztán óhatatlanul nyoma marad (ami középkori próza-elbeszélések esetében is megszokott jelenség). Tolkien így még a láthatatlan forrásokat, az elveszett és képzeletben hátravetített hagyományt is láttatni tudja, legalábbis részleteiben (és az olvasó benyomása alkalmanként Tolkien verses műveiből konkrétan alátámasztható). Sajnos, ezeknek a vers-adaptációs részeknek a legtöbbje a magyar fordításban elveszik.

A szilmarilok talán Tolkien legérdekesebb szövege; leginkább azért, mert középen áll A Hobbit, A Gyűrűk Ura (a befejezett 'fixált szövegek') és a befejezetlen variáns-tömeg között. A Gyűrűk Ura viszonylatában fontossága elvitathatatlan, hiszen az egész történeti és kulturális hátteret ez a szöveg építi fel A Gyűrűk Ura utalásainak megértéséhez: míg A szilmarilok minden szava tökéletesen érthető A Gyűrűk Ura nélkül, ennek fordítottja már nem mondható el. Annak ellenére, hogy 1977-ben kiadott formájában Tolkien 'írta is meg nem is', A szilmarilok Tolkien legnagyobb méretű, legtágabb horizontú, és nyelvileg legszebben kidolgozott szövege, amelynek fontosságát még csak mostanában kezdi igazán bontogatni a Tolkien-kritika.

Earendil, a tengerész a Vingilot orrában, homlokán a szilmarillal járja az eget.

Feanor, a tünde kovács ereje teljében készítette a szilmarilokat, melyeket késöbb a tündék legnagyobb műveként emlegettek. "Alakra olyanok voltak, mint három nagy ékkő. Ám az idők végezetéig, amikor majd visszatér Feanor, aki odaveszett, még mielőtt aNapot teremtették volna, s aki most a Várakozás Csarnokában ül, s nem jő többé népe közé; amíg el nem tűnik a Nap és le nem hull a Hold, nem fogjuk megtudni, hogy miféle anyagból készültek a szilmarilok. Olyannak tetszett, mint a gyémántkristály, ám erősebb volt a gyémántnál, nem ronthatta meg, nem pusztíthatta el semmi erőszak Arda királyságán belül. De a kristály csak annyi volt a szilmariloknak, mint a test Ilúvatar Gyermekeinek: csarnoka annak a tűznek, amely bennük van, s ott van minden atomjukban is, s amely az életük. S a szilmarilok belső tüzét Feanor Valinor Fáinak egymásba kevert fényéből alkotta, amely bennük még mindig él, habár a Fák már régen kiszáradtak, s többé nem fénylenek. Ezért aztán a szilmarilok még a legsötétebb kincseskamra mélyén is tündököltek a tulajdon fényüktől, akár Varda csillagai, ám - akárha élnének - örvendtek a fénynek is, s csodásnál csodásabb színekben adták vissza."
 

A könyv több fejezetből tevődik össze. Ezek a következőek:

Ainulindale: a történetek őskoráról, a világ teremtéséről szól.

Valaquenta: az istenekről szóló rövid értekezés.

Quenta Silmarillion (A szilmarilok története):

Maglor a tengerbe hajítja az egyik szilmarilt.

Ez adja a könyv gerincét, terjedelmét tekintve is ez a legnagyobb. Felölei az egész első kort. A tündék eljövetelét, a szilmarilok teremtését, és elvesztét, az emberek eljövetelét, és a szilmarilok visszaszerzését. Mert Morgoth a Sötét Úr elragadja a szilmarilokat, és ezzel kitör a háború közte és Ilúvatar Gyermekei között. Egyet sikerül visszaszerezni a szerelem hatalma által. Végül aztán mindhárom szilmaril megkerül: egyből csillag lesz, egy a tengerbe hull, egy pedig a tűzbe.

Akallabêth: a másodkor története, Númenor felemelkedéséé és bukásáé.